A Human-Machine interface az egyik legnagyobb kihívás a technológiai iparban. Az egér és a billentyűzet feltalálása óta nem volt fejlődés, csak hátrafelé.
Az érintőképernyőknek nagyon sok hibája van, amik miatt nem szabad őket mission critical - tehát fontos területeken alkalmazni.
Az első és véleményem szerint legnagyobb hibájuk az, hogy működtetés közben kitakaródik a képernyő egy jelentős része a felhasználó elöl - a felhasználó keze nem átlátszó... A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy működtetés közben a felhasználó nem látja azt, amit csinál.
Ez nem túl szerencsés. Netezgetés közben még elmegy, de nem szeretnék egy olyan repülőn ülni, ahol a vészjelzést nem veszi észre a pilóta, miközben a skype-on chatel a stewardes-szel. (Vagy beállítja a célkoordinátákat, hogy ne legyünk rosszmájúak).
Vagy nem szeretnék egy olyan atomerőmű mellett lakni, ahol a szivattyúteljesítmény beállítása során nem látja az operátor a hőmérsékleteket. Nem szerencsés...
Még a legtöbb játéknál is zavaró a dolog...
A második hibájuk a pontatlanság. Mivel teljesen sík a felületük és azonnal reagálnak az érintésre, ezért hibás gombnyomás esetén esély sincsen a javításra. Kis gombok esetén meg igen nagy az esélye a hibázásnak. A nagyobb ujjal rendelkező embereknek könnyen lehet akkora ujjlenyomata, ami 4 gombot terít be. A számítógép aztán ezek közül egyet kiválaszt és végrehajt. Nem mindegy, hogy az "Abort" vagy az "Execute" parancsot...
Ahhoz, hogy a programok megbízhatóan tudjanak működni érintőképernyőn, durván le kell őket egyszerűsíteni. Ezzel a technológia iparnak fel kell adnia 30 év haladást, hogy olyan egyszerű programokat tudjanak kialakítani, ami érintőképernyővel is elműködik.
Szerintem nem kellene erre energiát fordítani, mert az érintőképernyők az életben nem fognak elterjedni a munka területén. Nem alkalmasak rá és soha nem is lesznek rá alkalmasak.
Netezgetni, könyvet olvasni vagy TV-t nézni jók, de ott megáll a tudomány. Már játékra sem alkalmasak.
